Leírás
Az egykori Trevi mozi felújítása során, 1999 és 2001 között végzett régészeti feltárások a mozi alatt két szomszédos, egykorú épületet hoztak napvilágra, amelyek nyugati oldalukkal a vicus Caprarius, más néven Capralicus mentén sorakoznak. A helynevet mindkét alakjában 12. századi egyházi források igazolják. A név valószínűleg egy aedicula Capraria jelenlétére utal, amely talán a Iuno Caprotinához kötődő kultuszhely volt. A vizsgált terület az ókorban a VII. regióhoz tartozott, amely a keleti Campus Martius egészét magában foglalta; határát az Aurelianus-fal, a via Salaria vetus – Pinciana (a vicus Caprarius nevű meghosszabbításával együtt) és a via Lata jelentette.
Az északi épület intenzív lakóhasználatú épületegyüttesként, legalább háromemeletes insulaként azonosítható, amelynek földszintjén üzletek működtek. Az első építési szakasz valószínűleg Nero korából származik, közvetlenül a Kr. u. 64-es tűzvész után. Az épületegyüttes első felújítása a Kr. u. 2. század első felére tehető, ezt követte a második Marcus Aurelius idejében. A 4. század közepe táján a területet fényűző domusszá alakították át; ennek márvány falburkolatainak maradványai és egy színes márványtesszerákból kirakott mozaikpadló ma is eredeti helyén látható. Az 5. század közepén egy heves tűzvész – amely talán összefügg Róma Geiserich vandáljai általi kifosztásával (Kr. u. 455) – elpusztította a domus földszintjét.
A déli épület, amelynek felmenő falai nagyrészt fennmaradtak, hatalmas, dongaboltozatos termekből áll; az első építési szakasz ennél is Nero korára datálható. Hadrianus idején a vicus Caprariusszal szomszédos két termet nagy vízciszternává alakították, amely valószínűleg a Virgo-vízvezeték castellum aquae-ja, vagyis elosztó víztornya volt. Miután a Vitiges vezette gótok Kr. u. 537-ben elvágták Róma vízvezetékeit, a ciszterna használaton kívül került.
A középkorban, a 11. és a 12. század között a terület járószintjét mintegy 5 méterrel megemelték; erre a szintre a 12. és a 13. század között két különálló lakóegységet építettek, több építési szakaszban.
Az északi épület intenzív lakóhasználatú épületegyüttesként, legalább háromemeletes insulaként azonosítható, amelynek földszintjén üzletek működtek. Az első építési szakasz valószínűleg Nero korából származik, közvetlenül a Kr. u. 64-es tűzvész után. Az épületegyüttes első felújítása a Kr. u. 2. század első felére tehető, ezt követte a második Marcus Aurelius idejében. A 4. század közepe táján a területet fényűző domusszá alakították át; ennek márvány falburkolatainak maradványai és egy színes márványtesszerákból kirakott mozaikpadló ma is eredeti helyén látható. Az 5. század közepén egy heves tűzvész – amely talán összefügg Róma Geiserich vandáljai általi kifosztásával (Kr. u. 455) – elpusztította a domus földszintjét.
A déli épület, amelynek felmenő falai nagyrészt fennmaradtak, hatalmas, dongaboltozatos termekből áll; az első építési szakasz ennél is Nero korára datálható. Hadrianus idején a vicus Caprariusszal szomszédos két termet nagy vízciszternává alakították, amely valószínűleg a Virgo-vízvezeték castellum aquae-ja, vagyis elosztó víztornya volt. Miután a Vitiges vezette gótok Kr. u. 537-ben elvágták Róma vízvezetékeit, a ciszterna használaton kívül került.
A középkorban, a 11. és a 12. század között a terület járószintjét mintegy 5 méterrel megemelték; erre a szintre a 12. és a 13. század között két különálló lakóegységet építettek, több építési szakaszban.