Leírás
A Largo Argentina szakrális területe a Via Florida, a Via di San Nicola de’ Cesarini, a Via di Torre Argentina és a Largo Argentina között húzódik. A területen négy köztársaság kori templom áll, amelyeket a környéken 1926 és 1928 között végzett munkálatok során fedeztek fel. Ezeknek az ókori épületeknek a pontos azonosítása bizonytalan, ezért megállapodás szerint az ábécé első betűivel, A-B-C-D jelöléssel illetik őket. A templomok előtt egy oszlopcsarnok állt, amely részben ma is látható a terület bejáratához vezető modern lépcsők alatt. Porticus Minucia Frumentariaként azonosították, vagyis ott osztották ki ingyen a gabonát a római népnek. Az egész terület Domitianus császár korából (Kr. u. 81–96) származó travertínburkolaton fekszik.
A négy templom közül a legrégebbi a C templom, amely északi oldalról (a Largo Argentina felől) a harmadik. A Kr. e. 3. század elejéről származik, és bizonyosan Feronia temploma, aki a szabin földről származó itáliai istennő volt; Curius Dentatus építtette a szabinok felett Kr. e. 290-ben aratott győzelem után.
Időrendben az A templom következik, amely az északi oldalon az első, és a Kr. e. 3. század közepére datálható. Az épület az évszázadok során többször átalakult, majd a középkorban beépült a San Nicola de’ Calcarario-templomba. Valószínűleg Juno Curitis vagy Juturna temploma volt. A templom mellett, az északi oldalon látszanak a Hecatostylon (a százoszlopos csarnok) nevű nagy oszlopcsarnok maradványai, amellyel a szakrális terület határos volt. Az A templom mögött egy nyilvános illemhely maradványai találhatók, amely a közeli Pompeius-oszlopcsarnok (ma nem látható) együtteséhez tartozott. Ennek részét képezte a C és a B templom között álló négyszögletű exedra is, amelyet a Pompeius-színház Curiájaként azonosítottak, ahol Kr. e. 44-ben meggyilkolták Julius Caesart.
Ezután, a Kr. e. 2. század elején épült a D templom. Úgy azonosítják, mint a Lares Permarini vagy a Nimfák temploma, és ma részben a Via Florida fedi.
Az utolsó, a B templom a Kr. e. 2. század végén épült, és valószínűleg a „mai nap szerencséjének” (Fortuna huiusce diei) volt szentelve. Mellette egy női istenalakot ábrázoló szobrot találtak, amely részben márványból, bronzból és értékes anyagból készült, és valószínűleg a templom kultuszszobra volt. Az A és a B templom mögött néhány helyiség található, amelyek a Kr. u. 1. század első felére datálhatók, és Róma vízügyi igazgatásának irodáiként (Statio acquarum) tartják számon őket. A Kr. u. 6. század elején a terület mélyreható átalakuláson ment keresztül, amelynek nyomait sajnos az 1930-as évek ásatásai szinte teljesen eltüntették. A templomok szerkezetein valószínűleg a középkorban kolostor emelkedett, amelyet Boethius filozófus alapított, és amelynek refektóriuma ma az A templom előtti nagy, téglalap alakú teremben ismerhető fel. A 8. és a 9. század között a területet épületek, valószínűleg nemesi családok lakóhelyei, valamint egy az A templom belsejében emelt templom foglalta el, amelynek apszisfreskói és egy 12. századi oltára ma is megvan. A templomot San Nicola de’ Calcarariónak nevezték el, mert a környéken sok mészégető kemence működött; 1611-ben a San Nicola dei Cesarininek szentelték, az 1920-as években pedig lebontották.
A középkori időszak egyetlen fennmaradt emléke a Torre del Papito, amely a D templommal szemben áll.
A négy templom közül a legrégebbi a C templom, amely északi oldalról (a Largo Argentina felől) a harmadik. A Kr. e. 3. század elejéről származik, és bizonyosan Feronia temploma, aki a szabin földről származó itáliai istennő volt; Curius Dentatus építtette a szabinok felett Kr. e. 290-ben aratott győzelem után.
Időrendben az A templom következik, amely az északi oldalon az első, és a Kr. e. 3. század közepére datálható. Az épület az évszázadok során többször átalakult, majd a középkorban beépült a San Nicola de’ Calcarario-templomba. Valószínűleg Juno Curitis vagy Juturna temploma volt. A templom mellett, az északi oldalon látszanak a Hecatostylon (a százoszlopos csarnok) nevű nagy oszlopcsarnok maradványai, amellyel a szakrális terület határos volt. Az A templom mögött egy nyilvános illemhely maradványai találhatók, amely a közeli Pompeius-oszlopcsarnok (ma nem látható) együtteséhez tartozott. Ennek részét képezte a C és a B templom között álló négyszögletű exedra is, amelyet a Pompeius-színház Curiájaként azonosítottak, ahol Kr. e. 44-ben meggyilkolták Julius Caesart.
Ezután, a Kr. e. 2. század elején épült a D templom. Úgy azonosítják, mint a Lares Permarini vagy a Nimfák temploma, és ma részben a Via Florida fedi.
Az utolsó, a B templom a Kr. e. 2. század végén épült, és valószínűleg a „mai nap szerencséjének” (Fortuna huiusce diei) volt szentelve. Mellette egy női istenalakot ábrázoló szobrot találtak, amely részben márványból, bronzból és értékes anyagból készült, és valószínűleg a templom kultuszszobra volt. Az A és a B templom mögött néhány helyiség található, amelyek a Kr. u. 1. század első felére datálhatók, és Róma vízügyi igazgatásának irodáiként (Statio acquarum) tartják számon őket. A Kr. u. 6. század elején a terület mélyreható átalakuláson ment keresztül, amelynek nyomait sajnos az 1930-as évek ásatásai szinte teljesen eltüntették. A templomok szerkezetein valószínűleg a középkorban kolostor emelkedett, amelyet Boethius filozófus alapított, és amelynek refektóriuma ma az A templom előtti nagy, téglalap alakú teremben ismerhető fel. A 8. és a 9. század között a területet épületek, valószínűleg nemesi családok lakóhelyei, valamint egy az A templom belsejében emelt templom foglalta el, amelynek apszisfreskói és egy 12. századi oltára ma is megvan. A templomot San Nicola de’ Calcarariónak nevezték el, mert a környéken sok mészégető kemence működött; 1611-ben a San Nicola dei Cesarininek szentelték, az 1920-as években pedig lebontották.
A középkori időszak egyetlen fennmaradt emléke a Torre del Papito, amely a D templommal szemben áll.