Leírás
A Szent János-kapu a római Aurelianus-fal egyik kapuja, amely az idők során változatlanul megőrzött nevét a közeli Lateráni Szent János-bazilikától kapta.
Egyetlen nagy íves nyílásból áll, amelyet XIII. Gergely pápa építtetett; tervezője talán Giacomo della Porta, de sokkal valószínűbb, hogy Giacomo Del Duca, aki korábban Michelangelóval együtt dolgozott a Pia-kapun. A zavart az okozza, hogy a korabeli krónikák általában csak egy híres Giacomo nevű építészről beszélnek. A római népi hagyomány mégis kitart amellett, hogy Della Porta volt az építő, sőt úgy tartja, hogy az „általa épített” kapu közelében halt meg: a Castelli Romani-ról hazafelé jövet egy heves, dinnyétől és görögdinnyétől kapott emésztési zavarban.
1574-ben avatták fel. A megnyitására a teljes Laterán-környék átalakítása során volt szükség, hogy könnyebb legyen a forgalom Dél-Olaszország felé és felől. Ezzel végleg bezárták a közeli, jóval impozánsabb, aureliusi kori Asinaria-kaput, amely a környező úttest fokozatos emelkedése miatt szinte járhatatlanná vált, ezért egyébként is alkalmatlan volt a forgalom elviselésére.
A szerkezet híven tükrözi az eredeti célt: inkább egy villa bejáratára emlékeztet, mint védműre, hiszen teljesen hiányoznak róla az oldalsó tornyok, a bástyák és a lőrések. Helyette hangsúlyos rusztikus kváderezés és egyszerű dísz található rajta: egy nagy, szakállas arc a kapu tetején, a külső oldalon.
A kapu a via Campanára nyílt, a mai Via Appia Nuovára, amely az első három mérföldön az ókori Via Asinaria, korábban Via Labicana nyomvonalát követte. A via Campana nevének mindkét eredetmagyarázatát elfogadják: ez volt a Campaniába vezető út, de ez vitt közvetlenül a falakon kívül a Castelli Romani vidékére is.
A Szent János-kapu nem különösebben jelentős történelmi vagy katonai eseményekhez, hanem inkább a mára gyakorlatilag eltűnt római népi hagyományokhoz kötődik, főként a június 23-i „Szent János-éjszakához”, a „boszorkányok éjszakájához”, a hajdan a rómaiak számára oly kedves nagy szabadtéri ünnepséggel. A legenda szerint azon az éjszakán Hérodiás szelleme, aki rávette férjét, Heródes Antipászt, hogy fejeztesse le Keresztelő Szent Jánost, boszorkányszombatot rendezett a Laterán rétjein; hogy elűzzék őket, a rómaiak nagy mulatságot szerveztek a környéken, amely lármával és tűzijátékkal menekülésre késztette a boszorkányokat. A Szent János-éjszaka másik jellegzetessége a csigaevés szokása, amelynek csápjai a viszályt jelképezték (a megcsalás jelentése jóval újabb keletű): megevésükkel az év során felhalmozódott ellentéteket és haragot temették el a gyomrukban, így a szokás a megbékélés jelentését kapta.
A kapun kívül fekvő modern Appio-Latino negyed 1926-ban jött létre: villákat és tanyákat bontottak le, szőlőket, kocsmákat és réteket szüntettek meg. Ebből az időből származnak a kapu két oldalán, forgalmi okokból nyitott átjárók (fornixok) is, ahogy ma láthatók.
Egyetlen nagy íves nyílásból áll, amelyet XIII. Gergely pápa építtetett; tervezője talán Giacomo della Porta, de sokkal valószínűbb, hogy Giacomo Del Duca, aki korábban Michelangelóval együtt dolgozott a Pia-kapun. A zavart az okozza, hogy a korabeli krónikák általában csak egy híres Giacomo nevű építészről beszélnek. A római népi hagyomány mégis kitart amellett, hogy Della Porta volt az építő, sőt úgy tartja, hogy az „általa épített” kapu közelében halt meg: a Castelli Romani-ról hazafelé jövet egy heves, dinnyétől és görögdinnyétől kapott emésztési zavarban.
1574-ben avatták fel. A megnyitására a teljes Laterán-környék átalakítása során volt szükség, hogy könnyebb legyen a forgalom Dél-Olaszország felé és felől. Ezzel végleg bezárták a közeli, jóval impozánsabb, aureliusi kori Asinaria-kaput, amely a környező úttest fokozatos emelkedése miatt szinte járhatatlanná vált, ezért egyébként is alkalmatlan volt a forgalom elviselésére.
A szerkezet híven tükrözi az eredeti célt: inkább egy villa bejáratára emlékeztet, mint védműre, hiszen teljesen hiányoznak róla az oldalsó tornyok, a bástyák és a lőrések. Helyette hangsúlyos rusztikus kváderezés és egyszerű dísz található rajta: egy nagy, szakállas arc a kapu tetején, a külső oldalon.
A kapu a via Campanára nyílt, a mai Via Appia Nuovára, amely az első három mérföldön az ókori Via Asinaria, korábban Via Labicana nyomvonalát követte. A via Campana nevének mindkét eredetmagyarázatát elfogadják: ez volt a Campaniába vezető út, de ez vitt közvetlenül a falakon kívül a Castelli Romani vidékére is.
A Szent János-kapu nem különösebben jelentős történelmi vagy katonai eseményekhez, hanem inkább a mára gyakorlatilag eltűnt római népi hagyományokhoz kötődik, főként a június 23-i „Szent János-éjszakához”, a „boszorkányok éjszakájához”, a hajdan a rómaiak számára oly kedves nagy szabadtéri ünnepséggel. A legenda szerint azon az éjszakán Hérodiás szelleme, aki rávette férjét, Heródes Antipászt, hogy fejeztesse le Keresztelő Szent Jánost, boszorkányszombatot rendezett a Laterán rétjein; hogy elűzzék őket, a rómaiak nagy mulatságot szerveztek a környéken, amely lármával és tűzijátékkal menekülésre késztette a boszorkányokat. A Szent János-éjszaka másik jellegzetessége a csigaevés szokása, amelynek csápjai a viszályt jelképezték (a megcsalás jelentése jóval újabb keletű): megevésükkel az év során felhalmozódott ellentéteket és haragot temették el a gyomrukban, így a szokás a megbékélés jelentését kapta.
A kapun kívül fekvő modern Appio-Latino negyed 1926-ban jött létre: villákat és tanyákat bontottak le, szőlőket, kocsmákat és réteket szüntettek meg. Ebből az időből származnak a kapu két oldalán, forgalmi okokból nyitott átjárók (fornixok) is, ahogy ma láthatók.